Avatás - I. ütem. - 2004. április 30.

Ittzés János püspök igehirdetése

A soproni Evangélikus Nyugdíjasház szentelése – 2004. április 30.

De azok unszolták és kérték: “Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!” Jézus bement hát, hogy velük maradjon. (Lk 24,29)

Ünneplő Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Isten kegyelméből olyan házat szentelünk az ő szolgálatára, amelyben életük alkonyát megért testvéreink lelnek otthonra. Olyan testvérek vallhatják majd reménység szerint ezt a házat otthonuknak, akik nehéz évtizedek küzdelmei után, a nyugalom reménységével, a csendes öröm bizodalmával és az utolsó, legnehezebb útra is gondolva térnek be e falak közé. Olyanok tehát, akik személyes vallomásként mondhatják a jól ismert, az emmausi tanítványok szívében megfogalmazódó imádságot: “Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!”

Szeretett Testvéreim! Az egyház diakóniai szolgálatának csak az ad értelmet, és az ad legitimitást, ha hittel valljuk, szívvel reméljük, és naponta mindent meg is teszünk azért, hogy otthonainkban, – bármilyen profilúak is legyenek azok – Jézus Urunk szolgálata történik. Őt szolgáljuk, s ő szolgál, mert meghallja sokak kérését, imádságát, ahogy az emmausi történet is elmondta ezt: Jézus bement, bizony bement, hogy velük maradjon.

Ez csoda. Hiszen a feltámadott Úr – a történetből tudjuk – nincsen már emberi testünk, életünk korlátaihoz kötve. Rajta immár nem vehet erőt semmilyen módon a szenvedés és a halál hatalma. Húsvét dicsőségével uralkodik fenségesen, s a mindenható Isten irgalmával hajol le a megtört szívűekhez és a vigasztalásra szorulókhoz.

Van-e lehetőség arra, hogy ez a csoda itt is, közöttünk is megtörténjék?

Igen, van, mégpedig azért, mert Jézus Urunk jelen van, és ígéretét valóra váltja. Az egyház minden tevékenységének úgy kezdhet neki, úgy ünnepelhet istentiszteletet vasárnapról vasárnapra, úgy ültethet le asztal mellé kisdiákot vagy megfáradt öreget, hogy ott van – mint egy ragyogó ígéret – minden alkalmunk felett Jézus Urunk szava: Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Mi sokszor azt gondoljuk, hogy mi teremtjük meg a feltételeket áldozatkészséggel, találékony, fantáziadús szeretettel, a mai világ bonyolult labirintusaiban is eligazodni képes bölcsességgel. Sokan azt hiszik, hogy velük kezdődnek a dolgok, a sikertörténetek. Világossá lesz ezen az ünnepen is és minden alkalommal a számunkra is, hogy Jézus Urunk hűsége, ígéreteinek valóra váltása miatt végezhetjük neki tetszően, reménységben a szolgálatunkat. Ha őrá nézünk, nincs kétség a szívünkben: ez a ház betöltheti küldetését, szolgálatát. Ennek a háznak minden egyes szolgálattevője, dolgozója, testvérek ínségéért aggódó szeretettel hadba s harcba induló testvéreink tudhatják, hogy szolgálatuk nem hiábavaló az Úrban (1Kor 15,58), mert Jézus Krisztus, a feltámadott Úr valóban betartja szavát. S ha ketten, ha hárman, ha néhányan kérik, kívánják, remélik ezt, akkor ő kész a kérést, a kívánságot, a reménységet betölteni, teljesíteni. Az ő oldaláról tehát minden kész.

S mi van az emberi tényezővel, a mi oldalunkkal? Az emmausi történetből erre a kérdésre is feleletet kapunk. Akik egy csöppet is ismerik a Szentírást, azok minden bizonnyal emlékeznek arra is, hogy az emmausi tanítványok történetében az imént felolvasott vers előtt ezt halljuk: Jézus úgy tett, mintha továbbmenne. És akkor ők kérték tőle, hogy maradjon velük.

 Ha beszélhetünk egyáltalán emberi feltételekről, akkor az elsőt így nevezhetjük: a Jézussal való közösség után sóvárgó emberszív imádsága. A mai kor talányos kérdéseire választ kereső szívvel sokszor elmondjuk, hogy Isten mindenható, valóságos hatalommal uralkodik, de ő senkire nem erőlteti rá magát. S ez így igaz! Mindenkinek felkínálja szeretetét, de senkire nem erőlteti rá magát. Ezért, szeretett Testvéreink, akik otthonra leltek, lelnek ebben a házban, és akik naponta újra kezdik itt fáradságos, de mégis reménységben való szolgálatukat, soha ne felejtsék, hogy a régi – a bencés szerzetesek által megfogalmazott – regulát minden Isten ügyéért szolgálatára rendelt ház homlokzatára oda kellene írni: “Ora et labora!” Imádkozzál és dolgozzál! Ahhoz, hogy csoda történjék ebben a házban, imádkozni kell, buzgón imádkozni kell.

Jézus Urunk nem mindent ígért meg övéinek. Nem ígért gondtalan, békés, rózsaszín felhők alatt eltölthető öregkori évtizedeket. Nem ígért probléma nélküli testi állapotot. Nem ígért fényes karriert – de az imádság meghallgatását megígérte. S most, húsvét és pünkösd között idézzük föl jó reménységgel azt a jézusi ígéretet, amelyik pontosan erre vonatkozik: ha imádkoztok a Lélekért, bizonyosan megkapjátok. Vagyis ha szűkölködünk a Szentlélek áldásaiban, annak csak egy oka lehet: nem imádkoztunk érte elég kitartóan.

Az a megszeppent, a vigasztalódás útján éppen csak az első botladozó lépéseit megtevő két emmausi tanítvány úgy kapaszkodik bele a lassan eltűnni készülő Jézus alakjába, hogy imádságával bennünket is tanít. Maradj velünk, mert nélküled ránk szakad az értelmetlen sötét éjszaka! Maradj velünk, mert előkúsznak az éjszaka árnyai! Kell is védelem, mert az álmatlan éjszakák sötétségében, a halálfélelmek támadásaiban, a fájó idegek és izületek gyötrelmében, az éppen aktuális gyász könnyei közepette törvényszerű, hogy az éjszaka árnyai előjöjjenek. E házban vagy bárhol is éljünk, Testvéreim, az “alkonyi órák” nagyon is alkalmasak arra, hogy az emmausi tanítványok kérésével ostromoljuk a kéréseinkre szívesen igent mondó Jézus szívét: Maradj velünk, mert este van!

Amikor az Európai Unióhoz való csatlakozás jegyében ezekben a napokban oly sokan az új világ új hajnalát hirdetik, és már töltik a tűzijátékok ágyúcsöveit, tudjuk, hogy ezek az éjszakai égboltot megvilágító petárdák sem tudják elűzni a lappangó árnyakat, a szívek mélyén megfogalmazódó aggodalmak kísérteteit. Mert azok előjönnek, mint a József Attila-i látomásban a lélek mélyének éhes kutyája, hogy az éjszakában kóborolva istendarabkákat, vagyis reménységet keresgéljen ebben a világban, mert reménység nélkül nem lehet élni.

Kedves idős Testvéreim! Akik majd ebben a házban élnek, és – kérem, ne vegyék ünneprontásnak, ha a pásztori szeretet realizmusával még hozzáteszem: – akik lehet, hogy ebben a házban halnak, mégsem maradnak egyedül! Abban a legsötétebb éjszakában sem, mert arra nézve is hangzik az evangélium vigasztaló, biztató szava: Jézus bement hát, hogy velük maradjon. Igen, még azon az órán is, amelyről regényírók is megállapították, és filozófusok is felállították a tételt, hogy azon az órán mindenki magára marad. Mert a regényírók és a filozófusok talán nem számoltak azzal – számolhat-e egyáltalán az értelem alapján ezzel az ember? –, hogy a feltámadott Úr akkor is az övéivel van. Nemcsak az emmausi hajlékban, nemcsak a soproni gyülekezet nyugdíjasházában, nemcsak egyházunk egyéb diakóniai intézményeiben, hanem életünk estéin, éjszakáin és azon az utolsó éjszakán is.

Testvéri szívvel imádkozom azért, hogy azok, akik itt egyetértésben és békességben végzik szolgálatukat, hitelesen tudják képviselni a szolgálat Urát, Jézus Krisztust.

Pásztori szeretettel imádkozom azért, hogy akik hosszú, fárasztó életút vége felé találnak hajlékot e falak között, azok itt testüknek nyugodalmat, lelküknek békességet leljenek. Elsősorban nem a ház külső rendjében – bár ezt sem becsüljük le –, hanem abban a szeretetben, amely ott állt az életút elején, s ott áll majd az életút legvégén is. S tudjuk, hogy a két pont között Istenünk irgalmas szeretetének szivárványhídján vezette mindannyiunk életét. S ő, aki kézen fogott egykor, újra és újra megteszi a csodát, mint akkor ott, Emmausban is. Tudjuk, hogy ott a megtört kenyér csodájával vezette el az emmausiakat a végső bizonyosságra. Neki van hatalma arra is, hogy a szeretet, az irgalom, az egymás iránti megbecsülés, a türelem, az egymás terheit hordozni tudó felebaráti szeretet ajándékain keresztül is bizonyosságot adjon. És ez erre a házra nézve is igaz lehet, mert meghallgatja szívünk imádságát: Maradj velünk, Urunk, mert estébe hajló éveiket élik itt testvéreink, s őbennük szolgálnak téged a ház dolgozói!

Maradj velünk, hogy legyen ez a ház a békesség, a nyugalom, a reménység, a nagy útra készülés háza! Nem reménytelenül, hanem mégis-örömmel, mert te – ígéreted szerint – betérsz, és velünk maradsz. Most és minden napon a világ végezetéig.

Így legyen ez a ház, Isten Lelkének műhelye, a szolgáló szeretet, a vigasztalás és a reménység háza!  Ámen.

Ittzés János

Kebelei Ferenc gyülekezeti felügyelő beszámolója

„A mai nap gyülekezetünk számára kiemelkedő ünnep, hiszen több, mint 70 év után új létesítményt adunk át használatra gyülekezetünk tagjainak és városunk lakosságának, s evvel folytatjuk gyülekezetépítő őseink tiszteletre méltó hagyományait, hiszen a soproni evangélikusság mindig arra törekedett, hogy ne csak a gyülekezetben folyjék aktív gyülekezeti élet, hanem a város közéletében is mindig tevékenyen vegyenek részt a gyülekezet képviselői. A város életében jelentős szerepet töltöttek be egykor és ma is intézményeink, iskoláink, árvaházunk, egyesületeink, alapítványaink.

Ez az épület jelképezi törekvéseinket és a hagyományok folytatását. Persze voltak ellenhangok és vélemények, úgy az országos, mint a helyi sajtóban az építkezés során, s főleg a kivitelezők közt felmerült problémákról írtak negatívan, de senki nem említette meg a gyülekezet törekvéseit, nem írta le senki, hogy a gyülekezet az ingatlankártalanításból kapott 150 millió forintot nem építette be költségvetésébe és nem élte fel, hanem hasznos diakóniai projektet létesített belőle, sok-sok munka és gond közepette.

Itt szeretném megköszönni annak a csapatnak a munkáját, akik sokszor emberfeletti teljesítményt nyújtottak az építkezés során.

És mindenkinek, aki az építkezés során mellettünk állt és segített.”

Kebelei Ferenc gyülekezeti felügyelő

 Gabnai Sándor vezető lelkész beszámolója

A kezdetektől….

A Soproni Evangélikus Egyházközség hagyományosan régidőktől fogva fő szolgálatának tekinti az idősek és rászorulók segítését, felkarolását és gondozását. Egykori gyülekezeti segélyeink, a helyi támogatási alapok és alapítványok, a diakonissza anyaház szeretetmunkája, az árvaházi gondozás és egyéb számos területből a történelem vihara sajnos csak néhány ágat őrizhetett meg. De a sok hányattatás ellenére napjainkra is megmaradt, illetve újonnan alakult formákban továbbélt gyülekezetünk diakóniai munkája. Diakóniai csoportunk, a beteg- és kórházlátogatások, a Barkácskörjótékonysági munkája és vására, a szegényeink támogatása, segélycsomagok osztása, karitatív koncertek szervezése és azoknak helyadás, a néhány éve johannita segítséggel megalakult Házigondozószolgálatunk mind-mind azok a területek, amelyben jelenleg gyülekezetünk komoly segítő szolgálatot fejt ki.

Ezen diakóniai munka bővítésére és az egyre fokozódó igények kielégítése érdekében gyülekezetünk egy nyugdíjasotthon létesítését határozta el 2001 őszén. Az akkor adódó lehetőségekkel élve került sor az első lépések megtételére és az intézmény felépítésének megszervezésére. Helyszínnek kínálkozott az egyházközség tulajdonát képező és jogilag rendelkezésünkre álló beépítetlen telek, itt a Kisfaludy és Gyóni Géza utca sarkánál.

Terveink megvalósításához két forráshoz tudtunk nyúlni. Mindenek előtt jelentős segítséget adott a Széchenyi-terv keretein belül pályázat útján elnyert 150 millió forintos vissza nem térítendő állami támogatás. A másik fő forrás pedig a gyülekezet egykori tulajdonát képező, Fő tér 6. számú, úgynevezett Fabricius-ház anyagi kártérítéséből származott.

Az előkészítő munkákat, banki tárgyalásokat, pályázati beadásokat követően az alapkő letételére 2002. őszén került sor, hogy azután szűk másfél év elteltével átadásra és engedélyezésre kerülhessen a kész intézmény, a Soproni Evangélikus Nyugdíjasotthon.

Az elkészült intézmény működtetésével szeretnénk hozzájárulni Sopron városának és egész környékünknek diakóniai szolgálatához, az idős korú lakók jobb szociális ellátásához és befogadásához. Jézustól kapott feladatnak tekintjük, hogy idős testvéreink számára nyugodt, békés, kényelmes elhelyezést és teljes ellátást biztosítsunk, és ezáltal hozzásegítsük őket az időskor testi-lelki terheinek könnyebb elviseléséhez. Azt reméljük, hogy ezzel az intézménnyel és az itt végzett áldozatos munkával Isten dicsőíttetik majd, akié a dicsőség nemzedékről nemzedékre, örökkön örökké.

Gabnai Sándor vezető lelkész

Mihácsi Lajos igazgató beszámolója

Napjainkig…

Megindult az élet a Soproni Evangélikus Egyházközség új Nyugdíjasházában. Most már nem csak azok lépik át napról-napra az Otthon küszöbét, akik a beindítás, a megszervezés feladatait vállalták fel; s nem csak azok fordulnak meg az épületben, akik az utolsó simításokat végzik az épületen; nem csupán érdeklődők és leendő lakók kopogtatnak az ajtón és nyomják a csengőt, hanem megérkeztek és beköltöztek az első lakók, s végzi napi feladatait a reájuk figyelő munkatársak kis csapata is.

2004. február 5. – az Otthon életének jelentős napja. Végigjárva a különböző hivatalokat, hiánypótlások és várakozások után a működési engedély jogerőre emelkedett. Fellélegezhettünk! Amire oly sokat vártunk – néha már reményt vesztetten – elérkezett.

Most már elmondhatjuk, hogy túl vagyunk a kezdeti nehézségeket, s a bentlakók – jelenleg harmincegyen (s reméljük, rövid időn belül újabb hárommal nő lakóink létszáma) – úgy mozognak az épületben, mintha ki tudja, mióta itt laknának.

A közös étkezések, a napi Ige melletti elcsendesedés, a hétvégi istentisztelet a mindennapi élet részévé vált. Alakulnak az asztaltársaságok, a baráti körök, s a különböző alkalmak és foglalkozások során már mindenki ismerős. Sőt, jó néhányan még a városból is jönnek hozzánk. Hiszen alkalmaink, rendezvényeink nyitottak mindenki számára.

Úgy élünk, mint egy kis család – csak nagyobb létszámmal. Szeretnénk, ha mindenki – itt lakó és itt szolgáló munkatárs – egyaránt úgy is érezné magát. Szeretnénk, ha mindenki egyformán fontos lenne, ha mindenki figyelne a másikra, ha egymás életének részeseivé lehetnénk. Közösen ünnepelve a születésnapokat nagyobb lesz az örömünk, s a bánat, a szomorúság megosztva – sokkal könnyebben hordozható.

Szép és hatalmas feladat, amit a Soproni Egyházközség felvállalt azzal, hogy megtette az első lépéseket azért, hogy megépüljön ez a Ház. S bízunk abban, hogy Urunk megadja mindazt az anyagiakon túl is, ami a mindennapokhoz kell: szeretetteljes  munkatársakat, derűs lakókat, s ehhez a szolgálathoz mindnyájunknak derűt, erőt, kedvet, hitet.

Végül pedig hadd álljon itt néhány adat: 35 apartmanban (amelyből 21 db egy- és 14 db kétszemélyes) 49 idős emberről tudunk gondoskodni, részükre teljes ellátást biztosítani. Bár az egyszemélyes lakóegységek már elkeltek, a kétszemélyesekben – ahová elsősorban házaspárokat vagy testvérpárokat várunk – még van néhány hely. Kérjük, adják tovább ezt a hírt is. S hogy hitelesen tudjanak szólni otthonunkról, jöjjenek, nézzék meg, mindenről saját szemükkel győződjenek meg! Talán már sokan az ünnepség előtt is körülnéztek.

S a bentlakók rövid statisztikája: a 34 lakó közül 30 a nő, vagyis a férfiak – négyen - szemmel látható kisebbségben vannak. Az egyedülállók mellett 2 házaspár és 3 testvérpár éli az otthon életét. Életkori adatok: átlagéletkor 79,08 év. A legfiatalabb lakónk 68 éves, a legidősebb 93 (3-an vannak ebben a korban!). 70 év alatt 2 fő, a 70-esek klubjában 15-en, a 80-asokéban 14-en, míg a 90-esekében már 3-an vannak. Reméljük, minél tovább örülhetünk egymásnak s adhatunk hálát Urunk gondviselő és megtartó  szeretetéért.

Mihácsi Lajos lelkész-igazgató

Somogy Edit lakó beszámolója

A bentlakó szemével…

A Nyugdíjasház lakóinak nevében szeretettel köszöntöm az itt megjelent egyházi és világi elöljáróinkat, az Intézményben szolgáló munkatársakat, a minket megtisztelő vendégeket és kedves lakótársaimat.

Megismertük, hogyan jött létre ez a Nyugdíjasház. Én arról szeretnék beszélni, miként lett - lassanként - ebből az intézményből OTTHON a számunkra.

Sokfelől jöttünk, sok megélt évtized van mögöttünk. Nagyon különbözőek ezek a megélt sorsok. Egy valamiben azonban nem különbözünk: számunkra ez a ház - minden valószínűséggel - utolsó földi hajlékunk lesz. Ezért tehát nem mindegy, hogy otthonná tud-e válni azok számára, akik ide beköltöztek.

 
Először bizony meg kellett ismerkednünk egymással. Nagy segítségünkre voltak ebben azok az ismerkedési együttlétek, ahol a két fiatal foglalkoztató- ill. mentálos munkatárs vezetésével megnyíltak egymás számára a szívek, és akik eddig jóformán csak arcról ismerték egymást, megosztották életük történetét társaikkal. Ma már ott tartunk, hogy az ismerkedésen túl komoly lelki kérdésekről is tudunk beszélgetni egymással ezeken a rendszeres együttléteken.

 Sokat segítettek az asztalközösségek is. Naponta három alkalommal ültünk le ugyanahhoz az asztalhoz, és ilyenkor talán más oldalról ismerhettük meg egymást. Akár pozitív, akár negatív hatása volt ennek, egy bizonyos: ma már feltűnik, ha valaki hiányzik a megszokott helyről, tudakoljuk, mi az oka a hiányzásnak. Lám, már érdeklődünk egymás iránt! Nem vagyunk közömbösek, s ez már összetartozást jelent.

 Akikkel legtöbbet együtt vagyunk, akikre igen sokszor rászorulunk: a nővérek. Mindig mosolyogva, mindig segítőkészen közelednek felénk, pedig de sokszor nem kis türelemre van szükségük ahhoz, hogy megmagyarázzák, mit miért tanácsos vagy nem tanácsos megtennünk. Jó tudnunk, hogy minden percben van kihez fordulnunk segítségért, jó szóért. Milyen sokat jelenthet néha egy-egy csendes beszélgetés is, amelyre az egyedül lévő, társát nélkülöző lakónak igencsak szüksége van.

 Az elmondottaknál nem kisebb jelentőségű az, amit a Nyugdíjasház vezetői értünk megtesznek. Az ő mindennapi munkájuk ugyan kissé távolabb esik napjainktól, de ha valamilyen hivatalos ügyet kell elintéznünk, számunkra ismeretlen feladatot megoldanunk, akkor bizalommal kérhetjük segítségüket. S a félelmetesnek tűnő űrlap már ki is van töltve, a kívánt irat lemásolva, a szükséges összeg átutalva. A vállunkról így kerül le a súlyosnak tűnő teher.

 Olyan otthonunk lett ez a ház, ahol mindenünk megvan. A jó szívvel adott étel, a tisztára takarított lakrész, a tisztára mosott, vasalt ruha. Hetente megjelenik orvosunk, szobánkba hozzák a havi gyógyszeradagunkat a nővérek. Ha kórházi vizsgálatra van szükségünk, autóval viszik oda a nehezen közlekedőket. Még gyógytornászunk is van, aki hetente két alkalommal megmozgatja az arra vállalkozó lakókat.

 Otthonná segíti változtatni ezt a házat az is, hogy lassan megtanulunk együtt ünnepelni. Kezdődött azzal, hogy születésnapja alkalmával minden lakót felköszöntöttek vezetőink egy szál gerberával, egy kedves, házilag készített lappal, rajta néhány soros versrészlettel. Akárcsak a családban valamikor, az el nem felejthető múltban! Aztán megéltünk már itt egy húsvétot is! Készítettük foglalkoztató nővéreinkkel - a tőlünk telhető módon - a húsvétot hirdető dekorációt a ház számára.

Néhány, sütést kedvelő társunk pedig ugyancsak megdolgoztatta a villanytűzhelyt: sült a diós, mákos kalács és egyéb húsvéti finomság. Akárcsak valamikor otthon! De a legnagyobb meglepetést a nővérek szerezték: húsvét reggelén feldíszített reggeliző-asztal várt bennünket igazi pirostojással. Ők festették, ők tették meglepetésként kis fészekben az asztalunkra. Megható volt ez a kedvesség!

Hogy a hétköznapok egyhangúságát máskor is megtörjük, minden hónap első szerdáján úgynevezett zsúrt tartunk. Jogcímet is találtunk rá: az előző havi születésnaposokat újra köszöntjük: együtt. Válójában azért várja mindenki ezt az összejövetelt, mert tea és sütemény mellett jól elbeszélgetünk, sőt fáradó agyunkat is megtornásztatjuk ilyen-olyan vetélkedő játékokkal. Aki csak ráér vezetőink közül, szintén együtt izgul, örül velünk.

 Szépül a környezetünk is. Régről őrzött kézimunkák, képek, virágok kerülnek elő, és díszítik a szobákat, folyosókat, társalgókat. A régi otthon egy-egy darabja fontos szerepet kap, hiszen az új otthonnal teremt újabb kapcsolatot. És milyen jól esik az, amikor egy-egy eltávozás alkalmával azzal búcsúznak el kedves portásaink: "Vigyázzanak magukra!" Ebből is azt látjuk, hogy itthon vagyunk, hogy visszavárnak bennünket. Portásaink jelenléte járul hozzá leginkább ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat anélkül, hogy bezártságot kellene átélnünk.

 Utoljára hagytam azt, amit a legfontosabbnak tartok. Ez a ház nemcsak otthonunk, de lelki otthonunk is, mert igazgatónk szolgálatával közénk jött Isten igéje. Minden szombat délután az istentiszteleten várjuk az ige üzenetét, vigasztalását, eligazítását. Havonta egy alkalommal részesülhetünk úrvacsorában is.

Naponként, ebéd előtt az Útmutató igéinek felolvasása jelenti számunkra a lelki táplálékot. Ezek nélkül az alkalmak nélkül a sokféle jó mellett is szegény maradna életünk.

 Tudom, hogy az elmondott sok jó és szép dolog mellett gondok, nehézségek is vannak közöttünk, körülöttünk. Ez törvényszerű, mert ahol valami Isten szerint való kedves dolog elindul, ott az ősellenség is munkához kezd, megpróbálja lerombolni mindazt a jót, ami számunkra készül. Ne engedjük!

Befejezésként felolvasom egy vers első és utolsó versszakát. A vers címe: Tanács. Írója Túróczy Zoltán.

 Még ma tied körülötted minden,

Adhatsz belőle, adj hát kinek nincs,

Mert jön egy nap, talán nemsokára,

S kihull kezedből minden földi kincs.

.

.

Csak az lesz tied, amit adtál,

Csak az, mi minden kincsnél többet ér.

A tett, a szó, mit szeretetből adtál,

Veled marad, s örökre elkísér.

                                                                                                              Somogyi Edit

                                                                                                      a Nyugdíjasház lakója