Avatás - II. ütem - 2006. szept. 3.

Ittzés János püspök igehirdetése

a Soproni Evangélikus Nyugdíjasház új szintjének megáldásán,

2006. szeptember 3-án

A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el. (Ézs 42,3)

Ünneplő Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Amikor 2004 áprilisának végén ez a ház a szentelési istentisztelettel hivatalosan is elkezdte szolgálatát, az emmausi tanítványok történetéből a mindannyiunknak jól ismert imádság hangzott igehirdetési alapigeként: Maradj velünk, Urunk, mert beesteledett. (Lk 24,29) Úgy éreztem, hogy egy nyugdíjasházhoz igazán illő imádság ez. Hozzá kell tennem, hogy az elmúlt két esztendő alatt – és Isten munkája nyomán – növekedett bölcsességgel ma még inkább tudom, nem kell nyugdíjasház lakójának lennie az embernek, hogy ez mindennapi imádsága lehessen. Mert lehet, hogy közülünk sem mindenki éli még élete estéjét, de a világ estéjében élünk mindahányan. Mi is lenne velünk, ha az esti órán – vagy esti évszázadokban, évezredekben (ki tudja, hogy Jézus Urunk hogy ütemezi a megváltást beteljesítő munkáját) – nem lenne, nem maradna velünk? Emlékezve a két évvel ezelőtti alkalomra is, most csak arra kérem Testvéreimet, hogy őrizzék szívükben, és mondják el naponta a Jézus-hívó imádságot. Abban a reménységben tegyék ezt, hogy mint egykor Emmausban, közöttünk is, velünk is megtörténik: bemegy, és velük marad.

A szentelési ünnep óta eltelt bő két esztendő. Azok, akik felelősséget éreznek ezért a házért, és tervszerűen gondolták el jövendőjét, már hosszú ideje készültek erre a mai eseményre is, amikor az Úristen áldását kérjük az új szintre. De nemcsak az ünnepi alkalmat tervezték, hanem remélték, hogy hamar „felér a tetőig a munka”, és ezen a szinten is szállást, otthont lelnek idős testvéreink. Hogy itt is átéljék, és ezen a helyen is megtapasztalják, hogy a Jézus köré szerveződő szolgáló közösségben valóban otthona van az embernek.

Fontos remélnünk azt, hogy az anyagias világban Jézus Urunk egyháza megmarad olyan helyként, ahol nem mindent a pénz dönt el. Nem vagyunk rajongók és álszentek, és nem tagadjuk le, sok pénzre is szükségünk van, amikor fenntartjuk iskoláinkat, intézményeinket, karbantartjuk templomainkat, helyrehozatjuk tönkrement harangunkat, vagy éppen lelkészi állást tartunk fel. De az a reménységem és bizodalmam, hogy egyházunk szeretetszolgálatában, a diakóniai munkában nem a pénzé a legfontosabb hatalom, hanem Jézusé, aki megőrzi népét, meghallja imádságát, és saját otthonává szenteli hajlékainkat.  

Jól gondoljunk bele ebbe, kedves Testvéreim! Az egyház magában áll ezzel a reménységgel. Mert ma sokan fáradoznak azon, hogy elűzzék Jézust. Talán nem olyan módon és indulattal, haraggal, gyűlölettel, mint egykor népének fiai, hanem csak egyszerűen azért, mert terhesnek tartják társaságát, mert ez a Jézus ebbe az életbe – sokak szerint – nem passzol többé. Ez a Jézus, ebbe a világba, e törvények közé nem illik bele. Nekünk más vezérek kellenek, mondják sokan, és – némelyek sasszé-lépésekkel, mások durva tankmentalitással – kiszorítják életükből Jézust. Először talán óvatosan: Mester, még tekintettel vagyok rád, de azért ehhez a dologhoz, éppen ehhez a kérdéshez ne szólj hozzá, majd én megoldom. Csoda-e hát, hogy lelkileg halálra éhezett és sivataggá száradt szívű emberekkel van tele a világ? Sokan nem ismerik azt az életet, amiről Jézus beszél. Azt az életet, amelyik csak benne és csak általa teljesedik ki. Amelyik csak benne és csak általa éri el értelmét és célját. Azt az életet, ahol az ő törvénye: a szeretet parancsa uralkodik egyedül.

Tudom, Testvéreim, hogy amikor lakónak jelentkeztek, belépési adománnyal járultak hozzá a ház működéséhez. Mégis hiszem és remélem, nem ezek az adományok, hanem a jézusi szeretet többlete teszi idős, életük alkonyán járó testvérek számára otthonná ezt a házat, ahol meleg, testvéri közösség veszi körül az itt élőket. Mi ismerjük ezt a többletet: Jézus gazdagító szeretetét, életünket, értékrendünket talpra állító hatalmát. Amikor senki kedvéért nem vagyunk hajlandók azért táncolni, mert jobban csörög a pénze. De hajlandók vagyunk beállni abba az Istent magasztaló körtáncba, amelyről a kezdő énekünkben is énekeltünk. Mert ő fog kézen, mert ő vesz körül, ő ölel magához, és von bele mindnyájunkat szeretetének közösségébe.

Minden otthonnak – a miénknek is, és azoknak is, ahonnan Testvéreim érkeztek ide –, templomainknak és gyülekezeti házainknak megvan a maguk lelkülete, a maguk belső ereje, ezt mindannyian tudjuk, tapasztaljuk. Én evangélikus templomban is átéltem már ridegséget. Nem tudom, mi volt a hibája. Most is áll ez a templom, amelyet annak idején, ha nagyritkán megtöltött a gyülekezet, akkor is rideg volt. Valami mintha hiányzott volna belőle. Mintha maga az épület sugározta volna ezt. Átéltem az ellenkezőjét is. Ha egyedül voltam is abban a másik templomban, amelyikre most gondolok, letérdelve az Úr oltárához, vagy ha hétközi áhítaton csak 4-5 testvér volt ott, mégis melegség áradt a templomból. Mert lelke van a templomnak, az otthonnak, a háznak és a nyugdíjasháznak is. De tegyük hozzá bátran: a hazának is. Ha az, aminek lennie kell, akkor megvan ez a belső, kohéziós ereje.

Kívánom, szeretett Testvéreim, hogy akik itt szolgálatot végeznek, Jézus követségében élnek, járnak, dolgoznak, így végezzék munkájukat. Kívánom, hogy  akik itt otthonra leltek, lelnek, mindennap, reggel és este, és ahogyan a lassan közeledő őszben majd levetik lombjukat a fák, és látják a múlandóság apró napi üzeneteit, akkor is érezzék a jézusi szeretet többletét. Testvéreim, most érkeztünk el a lényeghez: Ez a többlet az irgalom, amelyről ezen az ünnepi órán Isten Ézsaiáson keresztül ad hírt nekünk. Istenünk irgalmas szeretete az, amelyik nem értéket keres, harácsol, amelyik nem akarja körülvenni magát – egyébként sem létező – hibátlanokkal, tökéletesekkel, hanem értéket teremtő irgalommal hajol le füstölgő mécseshez, megrepedt nádszálhoz hasonló életünkhöz, és így von minket biztonságot ajándékozó szeretetének erőterébe. Mert ő nem azért szeretett meg bennünket, mert olyan szépek és jók vagyunk. Hanem azért lehetünk szépek és jók, mert Jézus Krisztusért Isten megszeretett bennünket. Ez Isten gyermekeinek méltósága. Ebből a méltóságból nem kopik ki az öreg ember sem. Mert nem haszonleső fiatalok, nyerészkedő ifjak, hanem Isten szeretete, irgalma teremti meg az örök értéket az életünkben. Testvéreim, ne féljenek tehát! Az idős kor nyugtalan éjszakái és olykor mozgási nehézségekkel terhelt napjai folyamán is ott lehet testvéreim szívében ez a bizonyosság.

Szilárdan hisszük, hogy ennek a háznak Jézus Krisztus Urunk a gazdája. Hisszük, egyházunk szolgálatának ő az Ura, és ő az itt élők Gazdája, Ura is. Ha magunkra nézünk, megállapíthatjuk, talán éppen mi vagyunk a megrepedt nádszál, amelyik már nem rugalmasan erős, nem tud hajladozni a szélben. Mi vagyunk a pislákoló mécses, amelynek fényéhez már nem gyülekezik senki, és amelynek fényéhez senki tanácsért oda nem fordul. Meglehet, önző, anyagias világunkban emberileg kevésbé értékesek vagyunk, mondjuk ki nyíltan, esetleg leírtak már bennünket, kormányzati céloknak és tetterős, harcias fiataloknak talán nyűgöt és terhet jelentők lehetünk, de Istenünk vigasztaló szavából tudhatjuk, mégis drágák, kegyelmet nyertek, irgalmat találtak, üdvösségre elhívottak vagyunk, mert ő irgalommal szeret bennünket.

Szeretett Testvéreim, ha így folyik majd az élet, a munka ebben a házban, akkor nemcsak egy múló óra az új szint megáldásának ünnepe, hanem olyan stáció, amelyből fény árad az eddig megtett útra, és amely sugarat vet az előttünk lévőre. A múló időben, ünnepi órán és hétköznapokban, velünk marad Jézus, aki egykor betért Emmausba. Betér nemcsak az övéi otthonába, hanem életükbe is, déli verőfényben és alkonyi órán is, mert irgalmas és kegyelmes hozzánk. Magát állítja a megrepedt nádszál mellé, hogy testével erősítse, és Lelkével szítja a pislákoló lángot, mert lehet, hogy e házban is el-elpattan a nádszál, és mécsesünk is kialszik, de tőle még ez sem szakíthatja el az övéit. Jézus a halálban és azon túl is megőrzi azokat, akik rábízzák magukat.

Szeretett Testvéreim, Útmutatónknak e hétre – a Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap hetére – szóló igéjével adjuk át a nyugdíjasház új szintjét: irgalmas Istenünk a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, hanem megerősíti, élteti, és Jézusért üdvösségre megőrzi. Ebben a hitben éljenek, ezt higgyék, és akkor, amikor eljön a tapasztalás és a színről színre látás órája, megláthatják, hogy Istenünk megint igazat mondott. Mert ő annyira irgalmas, hogy valótlanságokkal soha nem vigasztal bennünket. Ámen.

Mihácsi Lajos igazgató beszámolója 

Kedves ünneplő gyülekezet!

Sok szeretettel köszöntöm a jelenlevőket, akik eljöttek, hogy örömünkben osztozzanak velünk.

Külön is köszöntöm egyházkerületünk püspökét, Ittzés János püspök urat, megköszönve közöttünk végzett szolgálatát. Örülök, hogy a 2004 április 30-i otthonszentelés után ilyen hamar sor kerülhetett a befejező lépésekre, immár teljesen elkészült otthonunk.

Köszöntöm egyházi és világi vendégeinket, lakóinkat és hozzátartozóikat, munkatársainkat, s mindenkit, aki itt van közöttünk.

Néhány percben hadd elevenítsem föl az előző szentelési ünnepünk óta eltelt időszakot.

A 2002. évi őszi alapkőletétel és a 2004. április 30-i átadási ünnepség óta elmondhatjuk, hogy beindult az élet az otthonban, gyorsan megtelt lakókkal minden szobánk. Lakóink hamarosan beilleszkedtek, s úgy telnek napjaik, mintha mindig is itt éltek volna.

Azonban változatlanul sokan vannak, akik érdeklődnek a bejutás felől, s sajnos nagyon sok a várakozási idő. Ezért is került sor – hála Istennek, reménységen felüli gyorsasággal – a befejező, III. emeleti beépítésre.

2005 nyarán rendelkezésünkre állt az építési engedély, s az év őszén meg is indulhatott a munka. Bevallom, kicsit féltünk is attól, hogyan fogják elviselni lakóink, hogy a fejük felett zajlik az építkezés. Bár az építők igyekeztek a legnagyobb odafigyeléssel dolgozni, minimálisra csökkenteni a zajt, s ha az mégis elkerülhetetlen volt, olyan időben végezték, hogy az ne nyúljon bele a pihenési időbe. Visszatekintve a mögöttünk álló időre, megkönnyebbülve és örömmel mondhatom: túléltük, minden különösebb gond nélkül. Köszönjük lakóinknak és munkatársainknak is a türelmet, a megértést, amit tanúsítottak az építkezés alatt. Tudták, hogy a munkák befejeztével így újabb 10 idős embernek tudunk majd helyet biztosítani.

S szóljon a köszönet mindazoknak, akik részesei voltak a munkálatoknak. Akik részt vettek az előkészítésben, a tervezésben, lebonyolításban, az ellenőrzésben, vagy bármiféleképpen – anyagi, szellemi vagy fizikai erővel - részt vállaltak a megvalósítás sikeréért.

Mi is a változás az eredeti állapothoz képest? Mivel és mennyivel bővültünk a III. emelet beépítésével?

Tíz új lakóegységgel lett több – összesen 45. Kialakításra került a mindenki által használható kádas fürdő. Van külön dohányzó a bentlakók számára. Két új vendégszobánkban a távolabbról látogatóba érkezőket is el tudjuk szállásolni csekély térítés ellenében. S méltó elhelyezést kapott a kápolna, amely eddig az ebédlő egyik végében volt kialakítva. A kápolna ad helyet a különböző kulturális foglalkozásoknak, ahol lehetőség van zenehallgatásra, vagy filmek nézésére is. Az ágyhoz vagy szobához kötöttek mindezt saját lakóegységükben is szemmel követhetik a TV-jük képernyőjén.

Igaz, hogy nem ennek a szintnek a beépítéséhez kapcsolódik, de mégis ezzel egyidőben elkészült új konyhánk is, amelyet egy vállalkozó üzemeltet. Azt gondolom, ez az étkeztetés terén jelentős minőségi változást is hozott. Hiszen a kétféle választék szinte minden igényt kielégít.

Az udvar parkosításában is tovább léptünk, bár ezen a téren még van mit tennünk ezen az őszön is.

Zajlik az élet, mindenki teszi a dolgát. Munkatársaink egy része kezdetektől fogva itt munkálkodik hűségesen, de közben cserélődött is a csapat. Voltak, akik nyugdíjba mentek, de olyanok is, akik nem tudtak beilleszkedni ebbe a közösségbe. Elmondhatom, hogy mostanra egy jó kis csapat, jó kis közösség alakult ki.

Azt gondolnák sokan, hogy most már hátra lehet dőlni a fotelben, s csak a napi dolgokkal elég foglalkozni.

Aki figyelemmel kíséri a híradásokat, jól tudja, hogy a megszorítások a szociális területet sem kerülik el. Aggódva figyeljük, hogy hol és hogyan nehezítik az életünket. A bizonytalanságban még tervezni is nehéz. De jól tudjuk, hogy „akik az Úrban bíznak”, nincs miért aggódniuk. Hiszen az Ő kezében van a sorsunk, mindnyájunk jövője.

Reményen felüli mindaz, amit már eddig is megérhettünk, amiért most is hálát adhatunk. Köszönjük mindezt, most is, mi is, mindnyájan.

S bár a külső építkezés nagy része már megtörtént, azért álmodni mindig szabad és kell is! Csodálatos lenne, ha kis közösségünk, a mi, kis „háznyi” gyülekezetünk gazdagodhatna egy haranggal. Ami hívogatná lakóinkat s a környéken lakókat is istentiszteleteinkre, ünnepeinkre, vagy búcsúztatná az elmenőket. Hiszem, hogy a leendő harangunk már készen van, talán valahol használaton kívül várja, hogy újra megszólalhasson. Ezért, ha valaki tud olyan harangról, amit már nem használnak, kérjük, szóljon az érdekünkben. Mi szívesen összefognánk, hogy újra betölthesse hivatását: hívogassa az élőket, elűzze a bajt és búcsúztassa a holtakat.

S mint hangszeren is játszó, a gyülekezeti éneket hangszeren is kísérő lelkész, van még egy álmom: egy egészen kicsi, ide, a kápolnába beférő és beillő, de igazi kis orgona. Ami megkoronázná mindazt, ami itt megvalósulhatott.

Utoljára pedig néhány számadat a jelenből:

• a 45 lakóegységünkben 50 lakónk él, ebből 43 nő és 7 férfi. Az átlagéletkor 79,68 év. Legidősebb lakóink – hárman ez évben ünnepelték ill. ünneplik – 95. születésnapjukat,
• munkatársaink száma: a törvényben meghatározottak szerinti. Minden helyünk betöltött.

S végül hadd hívogassak mindenkit a földszinti ebédlőbe, ahol az ünnepség után egy kis sütemény és üdítő mellett lehetőség van kötetlen beszélgetésre. Köszönjük mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy mindenféle jó kerüljön az asztalokra.

Köszönjük, hogy itt voltak, s osztoztak örömünkben. De kérjük, ne szűnjenek meg értünk imádkozni sem. Gondoljanak ránk az ünnep elmúltával is, hogy Istentől kapott feladatainkat jól tudjuk végezni. Mert tudjuk és hisszük – ahogyan ez a bejáratnál is olvasható:

„Mindenki a maga dolgát jól tanulja, jól végezze, és az egész háznak dolgát felviszi az Úr kegyelme.”   (Luther Márton)

 S ha ez megvan, akkor minden megvan.

2004 április 30-án, amikor püspök úr felszentelte otthonunkat, e szavakkal zárta igehirdetését: „Legyen ez a ház, Isten Lelkének műhelye, a szolgáló szeretet, a vigasztalás és a reménység háza!” Mi pedig imádkozzunk azért, hogy maradjon is ez a ház mindörökre Isten Lelkének műhelye, a szolgáló szeretet, a vigasztalás és a reménység háza!

Mihácsi Lajos